Nem blogoltam rendszeresen már vagy... 7 éve. Nem is nagyon hiányzott, de most ezzel a járványhelyzettel a nyakunkon megjött az inger rá. Tudja franc, hogy miért.
Negyedik napja dolgozom itthonról. Értve ezalatt azt, hogy szülőkkel és nagyszülővel összezárva együtt vészeljük át a koronás időszakot. Megvan az előnye a home office-nak nyilván, nem kell negyed hétkor kelnem, bármikor áttelepülhetek kényelmesebb felületre a laptoppal, viszont több is az inger, ami elvonja a figyelmem. Zuzukutyám az egyik. Inkább foglalkoznék vele, mintsem munkával, bár ez a késztetés akkor is megvan, mikor az irodában ülök, 25 kilométerre tőle.
Kiváncsi leszek mit hoznak a következő napok. Attól nem tartok (annyira), hogy munka nélkül maradok, de kemény időszak jön. B és C megoldásokon kell dolgoznunk, hogy a vállalt szolgáltatást - ha más formában is, de - teljesíteni tudjuk és ennek sajnos lesz visszhangja az ügyfeleknél. Ez van. Alig egy hét múlva lesz 9 éve, hogy ennél a cégnél dolgozom, és az első években éltem-haltam a munkámért. Változott azóta a felállás, rájöttem, hogy nincs az a meló, amibe megérné beledögleni és ehhez igyekszem tartani magam. Nem mondom, hogy könnyű, a stresszevésem a megmondója ennek, de ha szembejön egy helyzet, amitől 4 éve még sírógörcsöt/idegösszeroppanást kaptam volna, ma már csak arra késztet, hogy bekapjak egy leszarom tablettát és úgy legyek vele, hogy majd megoldjuk ezt is.
Tegnap néztem egy netflixes dokusorozatot, amiben különböző korosztályokhoz tartozó emberek csoportjait vizsgálták kísérletek által. Az utolsó részben tudomásul kellett vennem, hogy az amerikaiak túlnyomó többsége egyet töröl magán szarás után és a papírt látatlanul dobja is be a wc-be, majd gatya fel, lehúzás és csá. A barnacsikós alsók és bugyik száma óriási lehet náluk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése